Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Meditáció

 
Sejtelmes, lágy zene… szárnyaira vesz… magával ragad… lassan kúszik bennem egyre feljebb az ellazulás… bizsergés formájában kezdődik. A zene lassan szabaddá teszi a tudatalattim.
Érzem, ahogy az energia áramlik bennem. Elkezdődik a színkavalkád. Megint az a különös lila, de most nem lassan csavarodó virágbimbó formációként jelenik meg, hanem mintha egy szemet formázna… kavarog, vagyis inkább elegyül a lila különböző árnyalatait vetíti elém. Egy ablak jelenik meg előttem, üvegén visszatükröződik saját képmásom, az ablakon túl egy mező terül el, zöldje semmihez sem hasonlítható, ilyen zöld nem is létezik a valóságban, vagy csak még én nem láttam. A mezőn lelkek suhannak ide-oda. Nem járkálnak lebegnek a föld fölött, mintahogy én sem állok a lábaimon. Én is lebegek. A legintenzívebb érzés a nyugalom, ami árad bennem, átlibbenek a mezőre. Ott vagyok köztük. Fantasztikus érzés. Csak a sejtelmes lágy zene kísér és mégis gondolatokat cserélünk. Üdvözölnek. Én is őket. Ismeretlenek, de megnyugtató a közelükben lenni. Nem tudom élő-e vagy holt lelkek.
Vált a kép egy széles fehér lépcső tetején állok. Elindulok lefelé. Fehér márvány korlát, mindkét végén egy-egy fehér gömb. Kissé ívelt a lépcsősor. Leérek az aljára, előttem egy zöld fűvel bevont térség. Apró virágokkal díszítve. Itt is látok lelkeket, valahonnan tudom, hogy ők élő lelkek, ugyanolyan vándorok, mint én. Velük is beszélgetek szavak nélkül. Egyikük azt mondja gyere gyakrabban, kezdem megszokni ezt a lebegő közlekedést, olyan könnyű vagyok, pici és nyugodt. Mennyi ember tudná hasznosítani ezt a csodálatos nyugalmat, ha csak ennyit törődne önmagával. És megpróbálna erre a helyre eljutni. Feljebb emelkedek, s látom az alattam elterülő tájat. Végtelen.
Vált a kép egy erdőben vagyok. Sudár fák vesznek körül; hihetetlen az erő, mely a törzsekből árad, teljesen feltöltenek. A levelek megszűrik a napsugarakat, ez a szűrt fény egy aranygömbbe foglal, ahogyan simogatóan körülvesz. A fény különlegesen fehér, de nem vakító. Bátran belenézhetek. Ahogy felnézek a fák koronája felé, látom a levelek fotoszintézisét. Kiválasztják a kristály formájú anyagokat a vízből a sugarak segítségével és beépítik a fa sejtjeibe. Mintegy építkezésen, ahogyan a falat rakják téglából. Persze ez mikroszkópikus méretű és láthatatlan, de most látom.
A tenyerem már olyan forró, félek megperzseli a takarót. Lassan felemelem a kezem, érzékelem az energia mezőt. Kezem a hasamra helyezem. Nem érzek semmilyen rendellenességet a bensőmben, mintha egy áramkört zárnék, úgy áramlik saját energiám a hasamba. Hihetetlenül jó érzés. Érzékelem a bőröm alatt futó ereket, a véráramban vándorló sejteket, egészen a sejtalkotó elemekig. Még a mitokondriumok képe is felsejlik egy pillanatra előttem, s mindez működés közben. Ez maga az élet, sejtszinten. A tenyerem forrósága semmit sem veszít erejéből. Most a meditáció után is érzem ezt a különleges forróságot. Kezem a combomra teszem, itt is olyan mintha kinyílna egy kapu és testem befogadná az energiát. Szinte sugárzom azóta is.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Kate - Re: Meditáció

Kedves Lucám! Igazán köszönöm, valóban mindig más és más területek bukkannak fel benne:)
örülök, hogy tetszett:)
Pusz Kate

Luca - Meditáció

Katee, fantasztikus képek! Sokszor elolvastam, mindig mást érzek benne. Mindig más. Legalábbis nekem, mindig máshogy szép.