Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anya

 
Teljesen hétköznapi átlagember vagyok. Én vagyok az, akiből tizenkettő megy egy tucatba. És mégis le KELL ÍRNOM néhány gondolatot. A téma, amihez nyúlni akarok ÖRÖK, neve is van, egyetlen rövid szóba lehet tömöríteni – nyilván nem vagyok egyedül az érzéssel – a legtisztább, legszentebb, legszebb szó a világon: ANYA.
Jómagam is e "népcsoportba" tartozom, mármint az anyákéba, szeretném a fogalmat körülhatárolni elcsépelt frázisok nélkül.
Az én édesanyám már nem él. A gondolatra már elő is türemkednek a könnycseppek, de hősiesen visszaparancsolom őket. Anya – mármint az enyém (miénk, hiszen testvéreim is vannak, de itt most csak az enyém) – tündéri lény volt. Négy gyereket hozott a világra és értük élt, tehát igazi volt. Biztosan sokan gondolnak így az anyukájukra, nekem azonban Mást is jelent.
Emlékek. Kicsi voltam, akaratos, rossz, gyerek. Nagyon homályos az emlék, elmosott. Anya fogja a kezem, az utcán megyünk. Jön egy „nagy” fekete kutya szembe. Nagyon féltem a kutyáktól. Ösztönösen közelebb húzódok Anyához. Érzem teste megnyugtató melegét. Ő érzi félelmem, halk, duruzsoló hangon beszél hozzám, már nem tudom, miről, és észrevétlenül a másik oldalamra jön, így a kutya és közém kerül. Így már bátrabban lépegetek. Aztán a kutya felénk indul, farkát csóválva, görcsösen kapaszkodok Anya kezébe. Ő mérgesen toppant a kutya felé, rá is kiabál: - Nem mész innen!
A kutya elszalad; megkönnyebbült sóhaj szabadul fel belőlem.
Más. Ez már későbbi emlék, talán 12 éves lehettem. Este. Nagyszoba. Anya a fotelban ül, nézi a tévét, közben javításra váró ruhákat varrogat. Fel-felpillant a filmre, keze sebesen öltöget. Az ikrek már mélyen alszanak. Apa délutános. Nem vagyok álmos(!) „szörnyű” hogy ilyen korán le kell feküdni, de hát reggel iskola. Bámulom a csillárt, a villanykörték szikrázó fényét szivárványszínben látom. Egyszer csak megmozdul a csillár és hintázni kezd. Azt gondolom álmodok, de nem, ébren vagyok. Felülök az ágyban. Valami történhetett. – Anya! - kiáltom. - Mozog a csillár. Felpillant. Végtelen nyugalommal feleli: - Semmi baj, ez csak a beton konstrukciója miatt van. Megnyugodva alszom el. Bár nem tudom, mi az a konstrukció, de nem igazán "baj ízű" szó. Másnap az iskolában széltében-hosszában beszélik: Romániában földrengés volt, 8-as erősségű. Ezt lehetett érezni Magyarországon is. Kapcsolok, tehát ezért mozgott a csillár. Milyen erőből merítettél Anya, hogy oly nyugodtan tudtad mondani, hogy semmi baj. Ő pontosan tudta, hogy baj van. Magában talán imádkozott is. És lám, a Jóisten meghallgatta és megóvta családját, mert az anyák őszinte imái mindig meghallgatásra találnak.
Később férjhez mentem, gyerekeket szültem, kettőt, két lányt, akik szintén anyák lesznek. Sohasem felejtem el a szülés utáni napokat, ahogy anya jött felpakolva, hozott ennivalót, hogy ne kelljen főznöm és jött füröszteni az unokáját. Szinte átszelte a kis albérleti szobát az érzés, ahogy kezébe vette a néhánynapos csecsemőt, babusgatta, s beavatott a fürdetés rejtelmeibe. Nagyon furcsán éreztem magam a szülés után, hiszen néhány nappal azelőtt még ketten voltunk a kisbabával, éreztem rugdosását, mozgolódását, csodálatos érzés volt, és már egészen jól megszoktuk egymást, persze lehet, hogy neki erről más volt a véleménye. A kisbaba elhagyta a méhemet, s bennem furcsa, kongó üresség keletkezett, ezt már a szülés utáni pillanatokban is éreztem, s most ott feküdt a hófehér törölközőn a fürdés utáni pillanatokban, arca ragyogott az örömtől és kacarászott. Az első percben szerettem. Szép volt, gyönyörű, picike és kiszolgáltatott. Melyik kisbaba nem az? Az ürességet melegség váltotta fel, és meg kellett csókolnom puha arcocskáját és minden pici porcikáját. Ez az anyaság kezdete? A kisbaba szépen fejlődött, növekedni kezdett. Azután kezdődött minden elölről, és másodszor is átéltem a csodát, még egy lányom született. A születés pillanatában, bár már esedékes lett volna „nagylányom” megtette első lépését. Anya közreműködésével történt meg a dolog, s milyen boldogan újságolta. Közben repültek az évek. Azt, hogy milyen nagyon beteg, nem árulta el senkinek, talán ő maga sem tudta. Évekig dolgozott ragasztószerrel, s ez teljesen tönkre tette a máját. Ez a fontos szerve már nem végezte többé a dolgát, nem méregtelenítette a szervezetét, s a méreg szép lassan gyűlni kezdett. A gyógyszerek, amiket szednie kellett, a betegséggel kombinálva megtették a nem várt hatást. Soha nem felejtem el a szívszakasztó fájdalom emlékét. A kép minden sejtembe beleégett!! Anya eszméletlenül fekszik a hófehér kórházi ágyon, keze lekötözve, hogy ne rántsa ki önkívületében az infúziót. Mégis mocorog, bármily tehetetlen és kiszolgáltatott. Csuklóját a géz felsebzi, s meghatározhatatlan színű nedv szivárog a sebből, nem vér. Körbeálljuk az ágyát, mindőnk lelkét markolássza a tehetetlen düh és a mérhetetlen fájdalom. Halála előtt egy nappal magához tért – hogy mindenkitől elbúcsúzzon – esdeklőn nézett ránk, kérte, oldoztassuk el a kezét. Kerestem egy nővért, aki megszabadította a gézkötéltől. A tekintetét soha nem fogom elfelejteni. Másnap reggel meghalt. Kín, fájdalom, gyötrelem. Ekkor munkanélküli voltam, s a 24. órában tudtam csak elhelyezkedni; és hol kaptam munkát? Ott, ahol Anya meghalt. Akinek van némi fantáziája, el tudja képzelni, milyen érzés volt bemenni abba a kórterembe, ahol Anya utolsó napjait „élte”. EKG-t készíteni arról a betegről, aki abban az ágyban feküdt, ahol Anya meghalt. Nem gondoltam, hogy ekkora lelki erőm van. Úgy éreztem, ezek után minden elbírok viselni.
Más. Nem szeretek kijárni a temetőbe. Nagyon régen voltam kint. Oka is van, és nem az, hogy nem szeretem Anyát, hogy nem szívesen emlékezek rá. Egyszerűen úgy gondolom, Anya NEM HALT MEG! Az a sírhant, mely testét takarja, nem jelenti számomra Anyát, és Önmagam előtt nem akarok képmutató lenni. Hiszen Anya itt van bennem. Ugyanis, amikor megfogant velem, egy sejtjét adta a folyamathoz. Ebből lettem én, tehát Anya itt él bennem. Azt hiszem, ez az Örök Élet. Amikor nagy bajban vagyok, vagy nagyon szomorú vagyok, szinte érzem jelenlétét. Megvigasztal, megsimogatja a lelkem. Örökké hálás vagyok neki a legdrágább dologért a világon; az ÉLETÉRT, mely folytatódik; és soha ki nem pusztulhat.
 

A mappában található képek előnézete Anyák

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Kate - Anya

Kedves Vadárvácska, alias Györgyi! Együttérzek veled... Soraid bizonyítják, hogy mélyen érző, értékes ember vagy. Köszönöm jöttöd:) Üdv. Kate

Kate - Anya

Gyurkám!
Megkésve bár, de törve nem... Az Édesanya személye, személyisége örök életre meghatározó. Igazad van bennünk él tovább, akárcsak az előző nemzedékek sora. Egyfajta örökkörforgást - örökéletet(?) - eredményezve... Köszönöm soraidat, én is nagy-nagy szeretettel és tisztelettel gondolok rád. Katee

vadarvacska - Csodás gondolatok...

Átéltem én is hasonlót nemrég....csak nem tudom ilyen szépen leírni....köszönöm hogy te megtetted...helyettem is....

Gyurka - Anya

Szívemből szóltatok mindketten. Rezgéseink azonosak. Bennem is tovább él Édesanyám és testvéreimben is. Rettenetesen elkeserítő, amikor segítenénk, de nem tudunk annak az Édesanyának, akinek a szíve születésünk után testén kívül kezdett körözni, hogy óvjon minket minden nehézségtől. Először Neki fájt a mi fájdalmunk, sikertelenségünk. Bennünk él tovább, vigyázzunk rá továbbra is!
Katee! Köszönöm Néked ezt a gyönyörű írást, Te is helyet kaptál szívem közepén.

Vacs - Anya

Lucám! pont ez volt a cél - na nem az, hogy sírj, bár a meghatottságtól néha kell - hanem hogy elindítson benned valamit... bármit... éppen azt, amire szükséged van, ami szebbé, jobbá teheti az életed. Hiszen az írás célja ez, hogy adjunk, ha csak egy embernek, ha tíznek, száznak, ezernek, milliónak, de ha csak annak az egynek, mert minden lélek fontos, és tudom, hogy nincs véletlen... Mindig minden AZÉRT történik velünk... mert át kell élnünk, és azt csak itt lehet... ez által épülünk. Örülök, hogy tetszett... Pusz Kata

Luca - Anya

Katám! nem látom a billentyűket, mert sírok. Köszönöm, hogy ajánlottad nekem, csodás megható érzés, bennem mindent elindított... Olyan szép, és a könnyeket nem állítom meg, na ez az Kata, csoda, anyukád látja ezt, Ő veled van, benned él tovább, és nagyon büszke most rád! Az Isten áldjon meg téged, és azt is látja, hogy ez nekem mennyit jelent! köszönöm drága, bevallom még soha nem éltem át ilyet, hisz tudod,és most úgy érzem, tudom talán úgy szeretni, hogy nem is kell tudnia róla.. köszönöm! Bővebbet mélben írok!