Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Rém…

 
 
Halk, kellemes zene szólt, az autó egyenletes sebességgel gurult a kétsávos országúton. Az út mentén erdők és rétek váltogatták egymást, csak néha szakította meg sorrendjüket egy-egy magányos tanya, vagy kisebb falu. Az úttól távolabb néha felbukkant egy-egy hegy kéklő csúcsa, imitt-amott barna hátú dombok tarkították a síkságot.
A lány jókedvűen vezette az autót, szeme a bekötőutat kereste, ami az erdőbe vezetett.
- Ez lesz az. – fedezte fel a 72-es km követ, ahol kis földút kanyarodott az erdőbe.
Már legalább fél órája nem jött szembe autó és nem is előzte meg senki.
- Elég ideálisnak tűnik – gondolta – az alkotói magány megteremtéséhez.
Pár perc múlva lefékezett az erdei házikó előtt. „Perec-lak” olvasta a homlokzaton lévő kis tábláról.
- Eredeti ötlet, és annyira jellemző rájuk - egy pillanatra barátaira gondolt, akik kölcsön adták neki az erdei házikót. Szüksége volt magányra. Pár héttel volt túl egy csalódáson és mindenképpen ki akart zökkeni a hétköznapok szürke mocsarából. Előhalászta a kulcsokat és bement a házikóba. Puritán egyszerűséggel volt berendezve, minden bútor a kényelmet és célszerűséget szolgálta. Igazi pihenésre tervezett kis lak volt.
- Pont olyan, mint nagyanyó háza a Piroska és a farkasból. – nevetett magában és szinte várta, hogy mikor kopogtat a farkas.
És tényleg kopogtak. A lány összerezzent és kinyitotta az ajtót.
Szimpatikus fiatalember állt az ajtóban, zöld öltönye és vállára vetett puskája azonnal elárulta, hogy valami vadászféle lehet.
-         Jó napot! – köszöntötte a lányt. – Maga érkezett a városból?
-         Igen – mondta a lány megilletődve, mert néhány pillanatig még a mesében időzött. Alig tudta megállni, hogy odaszóljon a vadásznak korán jött még nem járt itt a farkas.
-         A közelben lakom innen jó 3 km-re áll a vadászlak. Farkas Ferenc vagyok, én vigyázok az erdőre. A barátai felhívtak, hogy jelezzék az érkezését. Tudja, néha ránézek a házukra, hogy minden rendben van-e.
-         Értem. – bólintott a lány – Zalai Zita vagyok – rázta meg a felé nyújtott kezet. – nem jön be egy kicsit – kérdezte félénken – igaz még ebben a pillanatban érkeztem, de talán találok egy kávéfőzőt, és meg tudom kínálni egy kis kávéval.
-         Köszönöm, de nem akarom zavarni, meg amúgy is mennem kell, majd visszajövök később. Nyugodtan csomagoljon ki, derítse fel ezt a kis birodalmat. Érezze jól magát! – azzal katonásan összecsapta bokáját, megbillentette kalapját és elindult a kis ösvényen.
Zita felnyitotta a csomagtartót kiemelte a két utazótáskát és bevitte a házba. A ház mellett kis fedett gépkocsitároló volt, odaállt az autóval. Bevitte az utolsó csomagokat is, és lezárta az autót. Szépen elrendezte a szekrényekben a ruháit, kipakolta a jegyzeteit, a kis írógépet az íróasztalra állította.
Kinézett a kis ablakon körös-körül némán álltak a fák, csendes, nyugodt, már-már idilli látványt nyújtott a táj. A legközelebbi hatalmas fa egyik vastag ágán egy kis mókus mellső lábai közt egy tobozzal ügyesen egyensúlyozott prémes farkával. Harapott néhányat a tobozból, közben ezerfelé figyelt, hirtelen valami neszt hallott és azonnal eltűnt a fa odvában.
-         Kár, hogy elment – gondolta Zita – olyan aranyos volt, szívesen elnéztem volna még egy darabig.
Elfordult az ablaktól és leült a jegyzetei mellé. Sorba rendezgette a papírlapokat, hirtelen úgy érezte valaki figyeli. Az ablak felé fordult.
-         Igen, valaki benézett – gondolta, és az ajtóhoz lépett.
Egy pillanatig gondolkodott, torka elszorult, aztán óvatosan lenyomta a kilincset. Kikukkantott, de nem látott semmi gyanúsat. Kilépett a házból, a környék teljesen nyugodt volt. Azaz nem teljesen, az egyik közeli bokron reszketett néhány levél, mintha valaki néhány perce arra csörtetett volna.
-         Van ott valaki? – kiáltott Zita.
Nem válaszolt senki.
-         Hahó, kérem! – próbálkozott még egyszer.
Csak egy szarka csörgött az egyik közeli faágon, majd átrepült a másik fára.
-         Lehet, valami kis állat volt – gondolta Zita és visszament a házba.
Alig fordított hátat a bokor mozogni kezdett. Egy férfi mászott ki belőle, felnézett a fára és a szarka felé rázta öklét.
-         Majdnem elárultál! – mormolta, és elindult az ösvényen.
A férfi már jó néhány hónapja az erdőben élt. Ruhája piszkos volt és kissé viseltes, de már jól kiismerte magát a fák közt. Néha meglátogatta a vadászlakot, persze csak olyankor, amikor a vadász nem volt otthon, és csak abban az esetben emelt el egy kis élelmet, ha az erdőben éppen semmit sem talált. Többnyire azonban sikerült kezdetleges módszereivel valamilyen állatot elejtenie, vagy valamelyik madárfészket rabolta ki, esetleg szederrel, vagy más vadgyümölccsel verte el az éhét.
 
Feri fütyörészve közeledett az otthona felé.
-         Nagyon szimpatikus lány – gondolta – jó lenne jobban megismerni. Végül is két hétig itt lesz. – fűzte tovább a gondolatokat.
Közeledtére a kis kölyök vizsla farkcsóválva, csaholva szaladt elé. Megsimogatta a kiskutya fejét.
-         Szerbusz Morzsa – a kis vizsla hálásan dörzsölte orrát gazdája kezéhez.
Nem rég kapta a kiskutyát, miután idős vizslája, hű társa Frakk kimúlt.
 
Ezalatt Zita nekilátott a munkának. Egy regényen dolgozott a vázlatokkal készen volt és az első két fejezetet már csak át kellett nézni. Leült az írógép elé és befűzött egy papírt.
„A nap lassan araszolt felfelé az égen. Sugarait szertehintette a tájon. Megcirógatta a homokos tengerpartot, a dűnéket és a partot nyaldosó hullámok hátán is lovagolt egy keveset.”
-         Jó ezzel indulhat a harmadik fejezet – belenézett a jegyzeteibe – Igen, ezen a reggelen fog találkozni a két főszereplő. Mindketten kutyát sétáltatnak. – gondolta tovább a történetet.
Hirtelen megint zajt hallott.
-         Mi a csuda lehet ez? – kérdezte fennhangon – olyan mintha valaki az autót piszkálná.
Felugrott a gép mellől és kiment a házból. Egy fiatal őzsuta böködte orrával a kocsi oldalát. A léptek zajára kerek szemeit a lányra meresztette és eliramodott. A fák biztonságából kíváncsian figyelte a lányt. Zitának egy rég elfeledett gyermekvers jutott róla eszébe. „Árkon, bokron szelíd őz. Erdő szélén elidőz.”
-         Gyere máskor is. Szívesen látlak. – kiáltott a kis suta után.
 
Feri ezalatt összeszedett otthon néhány szükségesnek vélt élelmiszert: egy kis kávét, abból a nagyon finom teából is csomagolt, amit Angliából kapott egy barátjától, egy kis finom kekszet, csokoládét, egy ételhordót megrakott őzpörkölttel. Úgy gondolta ketten elköltik a lánnyal.
-         Még megnézem a B körzetet, aztán visszamegyek hozzá. – azzal vállára vette a puskáját. – Sosem lehet tudni – gondolta – bár amióta azt az olasz orvvadász bandát lefüleltem, nem valószínű, hogy a környékre merészkednek.
Az összekészített elemózsiát az asztalon hagyta és elindult. A magasles kb. 2 km-re volt a vadászlaktól, így gyalog vágott neki. Nem vette észre, hogy árnyék mozdul mögötte, valaki követi…
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.