Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Őszi Mese

Meséltem már nektek Karcsikáról? Nem? Igazán nem említettem volna? Nos hát Karcsika, becsületes nevén Károly teljesen hétköznapi hétéves kisfiú volt. Ugyanolyan, mint bármelyik hétéves kisfiú érdeklődő, kíváncsi, okos és más effélék. A mamája is teljesen hétköznapi mama volt, amikor első nap az iskolába kísérte egész úton oktatgatta, hogyan viselkedjen:

-         Karcsika nagyon figyelj a tanító nénire, minden szavát pontosan kövesd! Karcsika ne piszkold össze a szép új ruhádat! Karcsika rendesen mosd meg a kezedet! Karcsika ne nyúlj kézzel az ételhez! Karcsika… és ez így ment egészen az iskola kapujáig.

Karcsika illemtudó kisfiú volt és nagyon szerette a mamáját, ezért nem szólt neki, hogy tudja ő jól, hogyan viselkedjen, hiszen jó ideje csak erről beszélgettek otthon is és betéve tudta az összes intelmet, inkább mindre bólogatott. Ám végre odaértek az iskolához, egy búcsú puszi, néhány könnycsepp és Karcsikát elnyelte az iskola forgataga. Az első nap szédületét lassan követte a többi nap bűvölete. Karcsika már két hete járt iskolába, amikor megtörtént a baj.

Okozója egy másodikos volt Gergő, akit már nem kísért a mamája és már egészen elfelejtette, hogy egy évvel ezelőtt őt is pontosan így látták el jó tanácsokkal az úton. Karcsika már egyedül járt haza az iskolából – hiszen nem laktak messze – amikor egyik délután Gergő és néhány barátja gúnyolódva kiabáltak utána:

-         Karcsika szépen menj az úton! – kiabálta a kövér Dezső

-         Karcsika szót fogadj a tanító néninek! – visította a nagyfülű Jenő

-         Karcsika ne piszkáld az orrod! – ordibálta Gergő

És nagy hahotázva elszaladtak. Karcsika mereven állt és a cipője orrát bámulta.

„Azért sem fogok sírni” – gondolta magában, bár nagyon rosszul esett neki a „nagyfiúk” gúnyolódása. Ráadásul az a szőke copfos kislány is vihogva elszaladt, aki pedig eddig mindig barátságosan mosolygott rá.

Odaért a parkhoz és leült egy padra. Egy szürke követ rugdosott, így próbálta levezetni az elmúlt percek feszültségét. Egyszercsak megzörrent a bokor. Karcsit annyira lefoglalták gondolatai, hogy csak a második zörgésre figyelt oda.

„Mi lehet az – gondolta - talán egy kismadár, vagy egy kóbor kutya, esetleg egy cica - töprengve ugrott oda. Ám nem madár volt, nem is kutya, sőt még csak nem is cica. A bokor tövében egy kis manó kucorgott. Karcsika megdörzsölte a szemét. Hiszen hallott ő eleget manókról, sárkányokról, boszorkányokról, a Hófehérke és a héttörpét kívülről tudta, amíg kisebb volt még el is hitte, hogy léteznek. De egy ilyen nagyfiú hogyan hihetne manók létezésében. Pedig a kis fickó nagyon úgy nézett ki, mint egy igazi manó.

-         Te meg mit búslakodsz itt – kérdezte Karcsit és kényelmesen elhelyezkedett a padon

Karcsikának a szája is tátva maradt a csodálkozástól, de azért valahogy megpróbálta kinyögni.

-         Kkki vvvagy ttte?

-         Gombavári Balambér a nevem, hát a tiéd?

-         Kkkarcsi – hebegett a gyermek, mert még mindig nem hitte el, amit látott és hallott.

-         Kkkarcsi? – kérdezte Balambér – Elég furcsa név hallottam már Károlyról, Karcsiról, Karcsikáról, de Kkkarcsiról még nem.

-         Igazából a mamám Karcsikának hív – találta meg a kisfiú végre az igazi hangját – csak egy kicsit megijesztettél azért beszéltem így.

-         Olyan ijesztő vagyok – kérdezte Balambér – pedig odahaza Manóföldön úgy tartják, hogy igencsak helyre egy legény vagyok.

-         Te Manóföldről jötté? – kíváncsiskodott Karcsika

-         Persze, hát honnan jöhet egy manó?

-         Te igazi Manó vagy?

-         Nem hiszed? Bebizonyítsam?

-         Hát…

-         Na figyelj!

Azzal a távolodó három gézengúz felé fújt. Abban a pillanatban a kövér Dezsőnek összeakadtak a lábai és hasra esett. A nagyfülű Jenő ijedten kapott a füléhez és innen is látni lehetett, hogy valaki igencsak tépázza, amúgy is elálló füleit. A nagyhangú Gergő pedig olyan mozdulatokat tett, mintha legalább tíz szúnyog csípte volna meg egyszerre, eszeveszetten vakarózott. Balambér elismerést várva nézett Karcsira.

-         Mit csináltál velük? – kérdezte Balambértól.

-         Á, régi manó trükk – legyintett a manó – kicsit megcsiklandoztam őket, hogy legyen min nevetniük.

-         Láttad, hogy kicsúfoltak? – kérdezte Karcsi

-         Láttam bizony és mi manók, ha éppen arra járunk, nem szoktuk az ilyesmit szó nélkül hagyni.

-         Ez nagyon rendes tőled. Leszünk barátok?

-         Ha te is akarod felőlem megpróbálhatjuk.

-         Megtanítasz a manó trükkre?

-         Azt sajnos nem lehet, nincs csillag a jobb füled mögött. Már pedig ez szükséges a manó trükk elsajátításához. Akinek nincs csillaga az nem tudja megtanulni.

-         Kár, de azért mutass még ilyeneket és mesélj Manóföldről.

-         Rendben van, de nem fogsz elkésni otthonról?

-         Még egy kicsit ráérek, Anyukám csak később jön haza a munkából.

Az ösvényen feltűnt egy néni, aki kislányát vezette kézen fogva. Tűnődve nézte Karcsikát, aztán mégiscsak megkérdezte:

-         Te kisfiú, kivel beszélgettél az előbb?

Karcsika értetlenül nézett a nénire nem látja, hogy egy manó ül mellette. A néni leült a padra, pont oda, ahol az előbb még Balambér ült. Karcsika már majdnem szólt neki, hogy vigyázzon, mert összenyomja a kis manót, ám Balambérnak csak a hűlt helyét látta maga mellett. Ijedten ugrott fel: - Balambér! Balambér! – kiáltozta.

A néni megcsóválta a fejét: - A kutyádat keresed? – kérdezte tőle

-         Nem a manómat! – kiáltotta Karcsi és elszaladt.

-         Nahát ezek a mai gyerekek – háborgott a néni.

-         Mama milyen manyójól beszélt ezs a fijú? – kérdezte a kislánya.

-         Ez egy nagyon buta, és szemtelen fiú volt – válaszolta a mamája.

Karcsika menedéket keresett a park egy eldugott részében, erre éppen senki sem járt, lihegve ült le az egyik padra.

-         Balambér – suttogta a bokrok alá – hol vagy? Már előjöhetsz, tiszta a levegő. Kérlek bújj elő!

Ám Balambér nem mutatkozott. Karcsi még várt egy darabig, aztán hazaindult.

A mamája már otthon volt, hamarabb elszabadult a hivatalból. Karcsi megpróbálta elmesélni neki, hogy mi történt ma, ám a mama nem engedte szóhoz jutni.

-         Mondd csak kisfiam, hol voltál? – vonta kérdőre – És miért vagy ilyen maszatos? Azonnal moss kezet!

-         De mama képzeld… - kezdte Karcsi.

Ám a mamával nem lehetett szót érteni: - Indulj a szobádba és készítsd ki a füzetedet! Mindjárt megyek utánad.

Karcsi elővette a táskájából az írás füzetét és kikészítette az asztalra. A mama föltette a szemüvegét és kinyitotta a füzetet.

-         Hát ez mégiscsak borzasztó – szörnyedt el a füzet láttán – Mondd csak mi ez? Édes kisfiam hát hiába beszélek én neked? Mi ez a szörnyűség?

Karcsi elkerekedett szemekkel bámult a füzetre. A szép szabályos írás feladatok után rettenetesen pocsék ákom-bákom éktelenkedett és egy fekete pont mellé írva G. B. aláírás.

-         De hát ezt nem én csináltam – nézett könnyes szemmel a mamára

-         Nem te? – kérdezte a mama – hanem kicsoda, talán kölcsönadtad valakinek a füzetedet?

-         Nem, de…

-         Ejnye kisfiam, miért csinálsz ilyen butaságokat? Most fogsz szépen egy füzetet, és az egészet átmásolod rendesen.

-         De mama, hidd el ezt az a manó csinálta ott az a G. B. a neve Gombavári Balambér.

-         Nahát kisfiam, miért találsz ki ilyen bolondságokat? Miféle manó? Tudod, hogy manók csak a mesékben vannak. Fogj szépen hozzá, hogy vacsoráig készen légy.

Azzal magára hagyta a gyereket. Karcsi töprengve nézte az ákom-bákomot: - Balambér, Balambér jól kitoltál velem.

Elővett egy új füzetet és szépen elkezdte másolni a jeleket a régi füzetből. Már az első jelnél kitört a ceruzája hegye. Aztán nem találta a hegyezőjét, pedig tudta, hogy az íróasztal kisfiókjába tette. Aztán egyszercsak felnézett a kakukkos órára és ki ült a tetején? Bizony nem más, mint Balambér.

Karcsi örömében majdnem felkiáltott, csak a mamával folytatott beszélgetés tartotta vissza ettől. Suttogva szólította meg a kis manót: - Balambér, hol voltál, már mindenütt kerestelek.

-         Tényleg? – ugrott le az óráról Balambér – hol mindenütt? Megmondom én barátocskám sehol, érted sehol nem kerestél.

-         De igen a parkban is – kezdte a mentegetőzést Karcsi.

-         Piha a parkban – mordult rá Balambér – a parkban szépen elárultál, ezért nem láthattál. Jól jegyezd meg senkinek nem mondhatod el, hogy találkoztunk érted?

-         Ühüm – szeppent meg Karcsi – De áruld már el hová bújtál?

-         Sehová – fennhéjázott a csöpp manó – egyszerű manó trükk láthatatlanná váltam.

-         Te olyat is tudsz – álmélkodott a kisfiú.

-         Tudok bizony és még mennyi mindent és rengeteg mesét – bizonygatta Balambér – de úgy látom neked még egy manó barátod sem volt ezért néhány alapszabályt tisztáznunk kell.

-         Nem bizony, te vagy az első manó barátom – ízlelgette Karcsi a gondolatot – ugye mesélsz nekem?

-         Persze, de előbb elmondom a legfontosabbat, ha nem vagy egyedül, akkor nem láthatsz te sem és senkinek nem mondhatod el a létezésemet erre nagyon vigyázz. Emlékszel, hogy jártál a parkban.

-         Igen, de utána egyedül voltam, akkor miért nem láttalak?

-         Mert mérges voltam rád, amiért elárultál. És jobb, ha tőlem tudod meg, hogy én senkinek sem vagyok a „manója” még neked sem. És különben is, hogy említhetsz engem a kutyádként, mégis hogy képzeled?

-         Ne haragudj legközelebb jobban vigyázok.

-         Karcsi – kiabált a mama – kész vagy?

-         Nagyon haragszik rám – súgta Balambérnak – csak akkor szólít Karcsinak, meg kisfiamnak.

-         Majd megbékül – súgta vissza Balambér – a mamák már csak ilyenek. No menj!

Karcsi elindult a füzetével a konyhába. Megmutatta a mamának a hibátlan munkát.

-         Látod Karcsikám, tudsz te, ha akarsz – simogatta meg a fejét a mama – de máskor jobban vigyázz a füzetedre. No gyere vacsorázni.

Karcsi vacsora után szépen elköszönt szüleitől és elindult a szobája felé, a papája azonban még utána szólt: - Karcsikám aztán vigyázz éjszaka azzal a manóval, meg ne harapja a füledet. Karcsi behúzta a nyakát és megrettenve ment a szobája felé: - Vajon miért mondta ezt a papa, talán csak nem szólta el magát vacsora közben? Vagy a papa lehet, hogy elhitte a manót, amikor a mama mesélte azt a füzet dolgot. Igazán nem látszott rajta.

Töprengve lépett a szobába, bebújt az ágyba: - Balambér – suttogta a sötétbe – itt vagy?

-         Persze hogy itt vagyok – súgta vissza a manó – ne félj, nem harapom meg a füledet.

-         Hát hallottad?

-         Naná, hiszen végig ott voltam.

-         Szerinted miért mondta ezt a papa, lehet hogy sejt valamit.

-         Egy csudát sejt – dohogott Balambér – csak tudod ő is volt kisfiú és lehet, hogy még nem felejtette el teljesen. Kinézem belőle. Sőt az is lehet, hogy régen kisfiú korában neki is volt egy manója.

-         Lehet, de akkor miért nem mesélt róla sosem.

-         Talán azért, mert betartotta a legfontosabb szabályt, hogy soha nem beszélhet rólunk.

-         Az lehet. Akkor mesélsz valamit? Merre van az a Manóföld.

-         Hát az bizony nagyon messze van. Pontosan nem is tudom neked megmondani merre.

-         Miért? Mivel szoktatok utazni? Repülővel, vonattal, vagy busszal?

-         Persze miért nem mindjárt villamossal, vagy metróval, esetleg űrhajóval. Azért nem tudom megmondani merre van, mert gondolattal szoktunk utazni. Így a leggyorsabb és legkényelmesebb, viszont azt nem lehet úgy elmondani, hogy felszálltam a hetes buszra aztán átszálltam az egyes villamosra, vagy a kettes trolira és befordultam a mittudom én milyen utcán.

-         Hát akkor hogy utaztok a gondolattal?

-         Egyszerűen. Behunyom a szemem, és arra gondolok, hogy Manóföldön akarok lenni és pár pillanat múlva ott is vagyok.

-         Engem is magaddal tudsz vinni?

-         Megpróbálhatjuk. Hunyd be a szemed.

Karcsika behunyta a szemét és valóban pár pillanat múlva a szabadban volt napsugár csiklandozta az orrát és csodálatos virágillatot érzett.

-         Kinyithatom a szemem? – kérdezte Balambértól.

-         Persze, megérkeztünk. – válaszolta a manó.

Karcsi ámuldozva nézett széjjel a csodálatos mesevilágban. A fák valóban olyan óriásiak voltak, mint a mesekönyvekben. Az ég olyan gyönyörű kék volt, mint a mesefilmekben és hétágról sütött a nap, sőt még mosolygott is. A virágoknak is kezük volt, szemük és szájuk és ők is mosolyogtak. A távolban egy kis falu látszott csupa gombaházakból.

-         Az ott Gombavár a szülőfalum – mutatta Balambér.

-         Gyönyörű itt minden – örvendezett Karcsi.

Elindultak Gombavár felé, a távolban egy valódi üveghegyet láttak tetején egy soktornyú kastély terpeszkedett.

-         Az ott a manókirály vára – mondta Balambér.

-         Csodálatos – nézegette Karcsi – biztos, hogy nem álmodom?

-         Ha akarod megcsíplek. – heccelte a manó.

-         Inkább menjünk – kérlelte Karcsi – minél többet szeretnék látni ebből a sok csodálatos dologból.

Közben odaértek egy nagy gombához és Balambér betessékelte:

-         Kicsit ugyan össze kell húznod magad – mondta Karcsinak – nem éppen a te méreteidre készült a berendezés.

-         Nem baj, majd vigyázok össze ne törjek valamit – lépkedett óvatosan a fiú.

-         Foglalj helyet nálam – mutatott Balambér egy erősebbnek látszó székre, Karcsi óvatosan leült – megkínálhatlak egy málnaszörppel, saját készítésű.

-         Köszönöm nagyon szeretem a málnaszörpöt.

Amíg a szörpöt kortyolgatták Karcsika szétnézett a barátságos kis otthonban. Nagyon tetszett neki minden, aztán Balambér mesélni kezdett:

-         Egyszer régen száz, vagy nem inkább kétszáz, de az is lehet, hogy háromszáz évvel ezelőtt

-         Most eldöntöd végre hány száz évvel ezelőtt volt?

-         Az teljesen mindegy az a lényeg, hogy nagyon régen, de ha folyton közbeszólsz el sem tudom kezdeni a mesét – mérgelődött Balambér.

-         Nem szólok közbe csak mesélj – kérte Karcsi.

-         Szóval nagyon-nagyon régen élt egyszer ezen a vidéken egy manókirály. III. Tihamér néven uralkodott és nagyon bölcs uralkodó volt. Nemzedékeken át emlegették bölcs törvényeit és néhány még ma is érvényben van. Ilyen például az, hogy „a manó köteles segíteni legjobb tudása szerint a kigúnyolt, becsapott, szomorú embereken”, meg hogy „a manó egyszerre csak egy emberrel érintkezhet”, és hogy „varázslatokat is bevethet a jó cél érdekében”.

-         Nagyon bölcs király volt – vetette közbe Karcsi.

-         Te pedig nagyon kotnyeles kisfiú vagy – válaszolt Balambér – és ha nem hagyod abba az állandó közbeszólást, akkor szépen hazaröpítelek, és soha nem tudod meg a mese végét.

Karcsi mukkanni sem mert, lélegzet visszafojtva várta a mese folytatását.

-          Szóval Tihi királlyal történt a következő eset. Egy verőfényes nyári reggelen kilovagolt szolgáival a közeli erdőben – gondolta hátha tapasztal valami érdekeset az úton – és úgy is lett. Ahogy a Zúgó patakhoz értek egyszercsak nagy lármára lettek figyelmesek. Életbe lépett a manóvédelmi rendszer és az egész csapat láthatatlanná vált, Tihi király pedig egy faágról figyelte mi történik. Két ember közeledett az ösvényen a falu felől. Nagy vitatkozásba merültek, így akkor sem vették volna észre Tihi királyt, ha történetesen előzőleg nem vált volna láthatatlanná. A két ember, akik egyébként testvérek voltak és egymás szomszédságában is laktak a Márton és a János névre hallgattak. Nomármost Márton az apai örökségből megváltott egy darab földet Jánostól, ám még nem fizette ki. Egyszer kiment Márton a földre, hogy ásson egy kutat. Nem ásott valami mélyre, amikor víz helyett talált egy láda aranyat. Nagyon megörült neki, azonnal kifizette Jánosnak, amit az a földért kért, de a láda aranyról nem szólt neki. Ám János valahogyan megtudta, és most szerette volna megkaparintani a láda aranyat, mindenáron vissza akarta csinálnia az üzletet. Persze Mártonnak esze ágában sem volt visszaadni a földet. A Zúgó patak partján aztán éppen az alatt a fa alatt álltak meg vitatkozni, amin Tihi király csücsült. „- Ugyan János miért adnám neked vissza a földet, hiszen megvettem tőled, kifizettem, amit kértél érte becsülettel. - Becsülettel – hördült fel János – hiszen te becsaptál engem, az apai örökség fele engem illetett, mintahogy a másik fele téged és te pont azt a darab földet vetted meg, ahová szépapánk a láda aranyat elásta! - Mondtam már, hogy semmi féle aranyat nem találtam, nem tudom miről beszélsz! - Tényleg, az egész falu ezt beszéli, és különben is miből fizetted ki, akkor az árát, hiszen nem volt egy lyukas garasod sem.  Tihi király már ugyancsak unta a vitát, ezért úgy döntött kicsit megmutatja magát a veszekedőknek. Azonmód láthatatlanul ráugrott János kalapjára és csavarintott egyet az orrán. János rettentő méregbe jött és jól pofon vágta testvérét. Márton sem hagyta magát, és fültövön legyintette Jánost, már-már ölre mentek, hogy megverekedjenek. Amikor Tihi király közbe lépett. – Elég! Hagyjátok abba! A két verekedő felkapta fejét és ámuldozva nézett a hang felé. Amikor meglátták a manók királyát bizony inukba szállt a bátorságuk, ijedtükben térdre borultak és rettegve várták mi lesz. Tihi király így szólt hozzájuk: - Ne féljetek jó emberek. Ha most össze is különböztetek egy kicsit, azért ti nagyon jó testvérek vagytok és szeretitek is egymást. Ne pörlekedjetek mindenféle hiábavalóságon. Miért nem felezitek el azt a láda aranyat, jut belőle mind a kettőtöknek. Márton hiába tagadod a testvéred előtt a kincs létezését. Pedig, ha szépen megegyeznétek szépapátok, milyen büszke lenne rátok. János és Márton szégyenkezve nézett egymásra, Márton szólalt meg először: „Felséges manó király köszönjük neked a jó tanácsot. Mérhetetlen kapzsiságom volt az oka, hogy ez az egyszerű megoldás nem jutott az eszembe.” „Hálásak leszünk neked életünk végéig – mondta könybelábbadt szemekkel János – és meg fogunk egyezni, ugye testvérem” – borult Márton nyakába és boldogan indultak vissza a falujukba. Tihi király elégedetten adta meg a jelet szolgáinak a visszatérésre. Ezek után hozta azt a bölcs törvényt, hogy – nézett Balambér Karcsira, ám a kisfiú elégedetten aludt a széken.

Balambér gondolat segítségével hazarepítette a saját ágyikójába. Karcsi és Balambér a Manóföldi manó nagyon sokáig barátok voltak és sok-sok kalandot éltek át együtt. Talán egyszer még hallotok róluk.   

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ket - mese... válasz Krisztának

Kedves Kriszta! A mese kerete, az írásokról. Mese-világ című részébéen megtalálható, így arra nem térnék most itt ki. Egyébként én azt vallom a mese élvezete kortalan, ezt a mesét épp hosszúsága miatt meséltem már kisebbeknek is, nagyobbaknak is, a kicsik több részletben kapták, különösen érdekelte azokat a gyerekeket, akik épp akkor mentek iskolába, vagy az első osztályaikat végezték. Különben igazad van, a kicsiknek valóban hosszú, éppen ezért írtam a kisebb korosztálynak olyan meséket, melyek rövidebbek, és nem unják el a kicsik. Ilyeneket találhatsz a Zsolti-mesék között.
Egyébként örülök, hogy tetszett:))
Üdv. Kate

Kriszta - mese

Jó mese.
Végül is kíváncsi lennék, hogy kiknek szántad.
Ha kis gyerekeknek(nagycsoportos, kisiskolás), akkor szerintem hosszú. És talán a történetben a történet sem szerencsés.
Felnőtt fejjel viszont nagyon élvezetes. :D

Re:mese - Kate

De örülök neked Kata:)) köszke kicsim! Pont úgy kérted, mint kis korodban:) Jön a boszis nemsoká:))

Kata - mese

mesél még, Anya!:) Várom a boszisomat!!!